Akkor nyerjük vissza egészségünket és találjuk meg lelki békénket, amikor el tudjuk kerülni a külső eseményekkel való azonosulást és azt, hogy idegenek életét próbáljuk megélni a sajátunk helyett.

Meddig lehet valakit ugyanazzal a trükkel bolonddá tenni, mielőtt megtanulja, hogyan lásson át rajta?

Mivel az élethosszig tartó tanulás, egyúttal az információ korában élünk, az első válasz, ami eszünkbe jut: „Csak egyszer. Szélsőséges esetekben kétszer. Kétszer abban az esetben, ha az illető szétszórt, vagy meg van ijedve, vagy buta volt első alkalommal, amikor becsapták.”

Ez lenne a helyes válasz. Feltéve, hogy a való élet ezt erősíti meg. Azonban leggyakrabban kiderül, hogy épp ellenkezőleg: mind az egyén, mind a nagy tömeg hagyja magát újra és újra ugyanazzal (!) a trükkel becsapni, vagyis rendkívül hiszékenynek bizonyulnak.

Az egyik legismertebb hiba, amelybe az emberek beleesnek, az az állásfoglalás, mielőtt megismerkednének a kérdéssel. Keményen, de igazságosan fogalmazva: egy ilyen beállítottságú embernek súlyos hiányosságai vannak tudását tekintve, míg érzései túlzottak. És ugyanezzel az érzésbőséggel támadja azokat, akik történetesen más álláspontot képviselnek.

A modern kor rengeteg olyan témát kínál számunkra, amelyek megosztják a kisebb és nagyobb emberi közösségeket. Általában azt feltételezik, hogy adott a választási kényszer: az egyik vagy a másik párt oldalán állni. És teljesen elfelejtik, hogy harmadik megoldás is lehetséges: a saját oldalon állni, a saját szemszögünkből értékelni a történteket, és nem azonosulni egyik oldallal sem.

Itt csak néhány, de nagyon jellemző témát említek fel, amelyek kiváló lehetőséget kínáltak volna arra, hogy a saját oldalunkon maradjunk: a palesztin kérdés, a zöld átállás, a multikulti kérdése és az ukrán–orosz háború.

Ehhez járult még az USA és Venezuela közötti vita 2026 elején. Szívem mélyén reméltem, hogy talán most, az elmúlt évek „intenzív képzése” után, amely a megtévesztési technikák felismerését célozta, az emberek végre annyira bölcsek lesznek, hogy képesek lesznek elkerülni az állásfoglalást, és megfelelő módon követik a venezuelai eseményeket Észtország szemszögéből, és például nem az USA vagy Venezuela szemszögéből.

De mire jutottunk?! Az oldalválasztás ismét megtörtént, mégpedig nagyon gyorsan. Hangos vészkiáltás hallatszott, hogy a világ a pusztulás szélén áll, és hogy bármikor kitörhet egy globális atomháború. Az önjelölt Venezuela-barátok különösen hangosan nyilvánultak meg. A nemzetközi jog megsértéséről és megsemmisítéséről kiáltoztak, mindenféle jóslatok hangzottak el, egyik képtelenebb és a valóságtól elrugaszkodottabb, mint a másik…

Értékeljük az egyes eseményeket Észtország és az észtség előnye/kára szempontjából!

Minden külföldi eseményt a következő kérdések alapján kell értékelnünk:

1) Előnyös-e számunkra?

2) Legalább nem káros-e ránk nézve?

3) Rendelkezünk-e elegendő eszközzel a befolyásolására, hogy a számunkra előnyös irányba tereljük?

Ezekre a kérdésekre a Venezuela és az USA közötti vita esetében is választ kell adnunk.

Szigorúan véve, ami Venezuelában történik, valóban a nemzetközi jog megsértése. Egy független ország elnökének elrablása feleségével együtt ebből a célból, majd az emberrabló országban, annak törvényei szerint bíróság elé állítása természetesen minden, csak nem szép és törvényes.

De most íme, ez a megfelelő pillanat, hogy megkérdezzük magunktól: „Ha elítélnénk, azzal min javítanánk? (Azon kívül persze, hogy lehetővé tesszük egyesek számára, hogy levezethessék belső feszültségeiket.) Hasznos lenne-e ez Észtországnak és az észteknek? Segítene-e elérni céljainkat?“

Venezuela esetében világos, mint a nap: Észtországnak egyáltalán nem lenne haszna az ottani események elítéléséből. Másrészt jelentősen rontaná népünk egészségi állapotát.

Ha a venezuelai események nem emelik meg az olaj árát és nem indítanak el egy hatalmas menekülthullámot (amelynek egy része Európát is elérné), akkor az ottani csetepaté engem eléggé hidegen hagy. (Szerencsére ott van a Nagy Pocsolya közöttünk.) Nos, persze az is fontos, hogy az ottani történelmi emlékek érintetlenek maradjanak, na meg a természet.

Máskülönben ez Amerika és a nyugati félteke belügye, az ő gondjuk, hogy miként boldogulnak ott!

Miért támadnak meg valakit, aki hasznos számunkra?

Sokan a semmiből rohamosan előbukkant Venezuela-barátok közül elkezdték átkozni, becsmérelni Donald Trump amerikai elnököt és az általa vezetett kormányt. Hol megpróbálnak orvosi diagnózist adni az amerikai vezetés számára, hol megpróbálják egy nemzetközi bíróságon előre elítélni. Mintha az amerikai Republikánus Párt legelszántabb politikai ellenfelének – a Demokrata Pártnak – tagjai, vagy legalábbis szavazói lennének. Trumpot és csapatát olyan hevesen támadják, mintha a venezuelai események a becsmérlőnek személyes, sőt egészségügyi kárt okoztak volna.

Különösen furcsának tűnik, hogy Trumpot és általában az Egyesült Államok jelenlegi vezetését azok becsmérlik ennyire, akik maguk is kijelentették, hogy a lehető leghamarabb véget akarnak vetni az ukrán–orosz háborúnak.

Donald Trump és csapata az egyetlen, aki megállíthatja ezt a háborút. Végül is az ukrajnai konfliktust annak idején az Egyesült Államok okozta. Ha az Egyesült Államok megvonja támogatását Ukrajnától, a háború nagyon hamar véget ér.

Az Egyesült Államok már nem olyan hatalmas, mint a „hidegháború” idején volt, amikor egyszerre három teljes körű háborút tudott vívni. Mára az akkori háromból csak másfél maradt.

Tehát: ha az amerikai hadigépezetnek ahhoz, hogy helyére rakhassa Venezuelát, csökkentenie kell ukrajnai részesedését, akkor rendben vagyunk.

Ismétlem: semmi esélyünk sincs befolyásolni Trumpot. Ezért bölcs dolog, ha hagyjuk, hogy nyugodtan cselekedjen, nem cibáljuk a bajszát, vagy nem öntünk rá epét. El kell fogadnunk, hogy az utolsó amerikai elnökválasztás után ő az USA államfője, nem valaki más. És hogy ő mindenképpen sokkal jobb megoldás, mintha a Demokrata Párt elnökjelöltje nyert volna. Mert a tökéletesség ritka az emberi világban; legtöbbször el kell fogadnunk a rossz és a kevésbé rossz közötti választást.

Azok, akik keményen kritizálják Trumpot, valahogy elfelejtik a nyilvánvaló tényt: figyelembe kell vennie, hogy a Republikánus Párt befolyásos politikusai között a hadipari komplexumnak jó néhány meghosszabbított keze működik. (A leghírhedtebb példa: Lindsay Graham szenátor.) Ha a nagy pénz reményében átpártolnának, akkor Trump és harcostársai kisebbségbe kerülnének mind a Szenátusban, mind a Képviselőházban, valamint a kormányzók között is. A mi szempontunkból azonban az ilyesmi rendkívül nemkívánatos, ezért szóba sem jöhet.

Trump és csapata az egyetlen, aki megdöntheti az Európai Unióban az Euro-Ursula vezette diktatúrát, és az egyre inkább állammá válással fenyegető Európát ismét a nemzetállamok Európájává alakíthatják. Ha időnként kénytelen lesz ennek nevében flörtölni pártjának héjáival, akkor hadd flörtöljön egészségére! Ezek taktikai lépések. Idővel ezeket a héjákat úgyis épeszű politikusok fogják felváltani; addig azonban el kell fogadnunk a létezésüket. Ami fontos számunkra, az Trump stratégiai cselekvése. Hiszen az utóbbi előnyösnek ígérkezik számunkra.

A legfőbb érdekünk véget vetni az ukrajnai háborúnak, és konzervatív fordulat bekövetkezte Észtországban és az Európai Unió más tagjainál, valamint véget vetni a zöld átállásnak. És mindez a lehető leghamarabb.

Nem a mi dolgunk vitatkozni arról, hogy mi zajlik a Nagy Pocsolya mögött. Mivel úgysem tudjuk befolyásolni, hogy mi történik arrafelé. Ennek a kapkodásnak az egyetlen hatása az egészségünkben mérhető, és egyértelműen káros.

Az egész ügy egy másik abszurd aspektusa: az Egyesült Államok venezuelai viselkedését azok bírálják nagy hévvel, akik azt akarják, hogy az elektronikus szavazás mielőbb szűnjön meg Észtországban. Éppen az elektronikus szavazás miatt Venezuela a világ legutolsó országa, amelynek okunk lenne hálálkodni. Mert Észtország éppen onnan vette át az elektronikus szavazást, és az elektronikus szavazásunk technikai oldalát továbbra is egy hírhedt informatikai cég (neve: „Smartmatic”) ott működteti. És nem kaptam olyan jelentéseket, hogy a venezuelaiak tömegtüntetéseket szerveztek volna támogatásunkra vagy az elektronikus szavazásunk ellen.

„A venezuelai rezsim nem zárta be magát az országhatárai közé. Olyan cégeken keresztül, mint a Smartmatic, a Caracasból származó választási csalási modelleket exportálták a világ minden tájára – komoly kérdéseket vetve fel a választások globális szintű tisztaságával kapcsolatban.

Maga a Smartmatic is elismerte, hogy technológiáját használták a vitatott venezuelai választásokon. Már önmagában ennek is nemzetközi felháborodást kellett volna kiváltania. Ehelyett a számítógépes rendszer tovább terjedt. Csendben. Hatékonyan. Veszélyesen.

Amikor a választások szoftverré – és a szoftver politikai tulajdonná – válnak, a demokrácia színházzá válik” – írta Mike Calamus, az Egyesült Államokban élő észt politikus és vállalkozó, az e-választások egyik leghevesebb ellenzője „Facebook”-féle bejegyzésében 2026. január 3-án.

Calamus természetesen azokat képviseli, akik megőrizték józan eszüket. De az e-választások ellenzői között sokkal több hozzá hasonlónak kellene lennie.

Ha a venezuelai események miatt az észt elit abbahagyja az ottani „Smartmatic” szoftvercég szolgáltatásainak igénybevételét az e-választásaink lebonyolításához, akkor ez nagy győzelem lesz számunkra.

Baráti jótanács a túlfűtötteknek

Legyen már maguknak a Nicolás Maduro elnöki klán tagjainak a gondja, hogy miként boldoguljanak a saját helyzetükkel! Mindenesetre jelen sorok írója nem rendelkezik a legcsekélyebb információval sem arról, hogy a Maduro-klán lelkes észtbarátokból állna, akik éjjel-nappal csak azon gondolkodnak, hogyan tegyenek jót Észtországnak és az észteknek.

Tehát: hadd rendezzék csak ügyeiket! Rengeteg saját ügyünk vár elintézésre.

Ó, igen, egy fontos dolog még megemlítést érdemel: az egyenlő bánásmód elvének követése az agresszor állam fogalmával kapcsolatban. Nevezetesen most három fontos kérdést tehetünk fel:

1) Mivel ez agresszió, az észt Országgyűlés (Riigikogu) ünnepélyesen agresszor államnak nyilvánítja-e azt az országot, amely ezt az agressziót kezdeményezte?

2) A világ sportszövetségei kizárják-e ezt az országot is tagjaik közül?

3) Valóban Oroszország az egyetlen nagyhatalom a világon, amelynek tilos erélyesen reagálnia, ha fenyegetve érzi magát?

Az ezekre a kérdésekre adott válaszok fogják eldönteni, hogy az egyenlő bánásmód elvének megsértését vagy valami mást hangsúlyozhatunk-e. És hogy véget ér-e végre az egyenlő bánásmód elvének megsértése Oroszországgal és Fehéroroszországgal szemben?

A történet lezárásaként egy baráti jótanács minden túlfűtött olvasónak: nyomatékosan azt javaslom, hogy tanulják meg elkerülni a külföldi eseményekkel való azonosulást. Különben mindenki, aki túlfűtött, úgy fog tűnni, mint akire ez vagy az a külföldi esemény rátolta a csápjait vagy a tömlőjét, és most kiszívja belőle az életerőt.

Megvan a saját dolgunk, amiért tennünk kell: az észt ügy. És ez a legfontosabb, minden tevékenységünk kiindulópontja és végpontja.

Természetesen ki kell állnunk a rokonnépeink mellett is. Mert ők a nyelvi és/vagy vérrokonaink. (Genetikailag az oroszok is a rokonaink, különösen az Uráltól nyugatra lakó oroszok. De az országuk olyan erős, hogy a mi segítségünk nélkül is boldogul.)

Szellemi frissességre és erős egészségre van szükségünk ahhoz, hogy készen álljunk, amikor a konzervatív fordulat és az azt kísérő elitcsere végül eléri Észtországot. A szellemi frissességet azonban az is segíti, ha kerüljük a külföldiekkel való azonosulást, és nem vesszük az ő terheiket a magunk vállára.

Megvan a saját életünk, amit élnünk kell. A külföldiek nem fogják ezt megtenni helyettünk. Még akkor sem, ha hallottak már bármit is Észtországról és az észtekről. 

A cikk eredetije:
https://www.uudistekeskus.ee/?p=3365